Nem jöttek be a számításaim, csúfos vereséget szenvedtem az idei ponthatárokkal vívott küzdelemben, és most itt állok, bevallottan kétségbeesve. Persze, hivatkozhatnék arra, hogy az elmúlt évben mennyire megváltozott a rendszer, és mennyire megnőttek a ponthatárok, és egyébként is, semmi sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Mesebeszéd. A tények, akkor is tények maradnak. Nem sikerült a felvételim, az álmaim pedig darabokra törtek.

435. Micsoda szám! Ennyi pont kellett volna, hogy felvegyenek a Pázmány Péter Bölcsészettudományi Kar kommunikáció-média szakára. És 418. Ennyi pedig ahhoz, hogy a Pázmányon szociológia szakos hallgatóként kezdhessem el szeptembertől egyetemi tanulmányaimat. (Azt már le sem merem írni, hogy az ELTE-n mindehhez 449 és 438 pont kellett volna). Ennyi. Be kell látnom, a számok alapján még nem nőttem fel a feladathoz, pedig egy dologban biztos vagyok: tovább akarok tanulni.

Az első sokkot krokodilkönnyek között - hála a vigasztaló barátok hadának - még sikerült kihevernem, de a másnapi ébredés kegyetlen volt. A családban mindig Anna volt az érzékenyebb léleknek kikiáltva, míg rólam tudni vélték, hogy talpraesett, gyakorlatias és nagy önuralommal megáldott vagyok, aki nem esik a fejére, ha becsuknak előtte egy ajtót. Akkor reggel viszont határozottan úgy éreztem, hogy tévedtek. Pici vagyok, gyenge és überérzékeny az elutasításra. Nem fogom bírni feldolgozni.

Pótfelvételi szóba sem jöhet - kinek van manapság kerete költségtéríteni? -, de az is kizárt, hogy egy éven keresztül munkát kereső, képzetlen fiatalként kutassam a kenyérkeresés lehetőségeit. Tanulni vágyom! Iskolapadban ülni, gyöngybetűkkel jegyzetelni és készülni az újabb megmérettetésre.

Megfutamodás helyett szembe kell, hogy nézzek a kudarcommal - ez már harmadnap jutott az eszembe, miközben a hatalmas hátizsákomat pakoltam az erdélyi túrára. A három hét önkéntes munka (árvaházban voltunk egy egész csapattal együtt) kifejezetten jót tett. A körülöttünk lévő gyerekek egy része sorstalansága ellenére olyan küzdeni akarásról tett tanúbizonyságot, hogy totálisan elszégyelltem magam. Azt hiszem, akkor döntöttem el végérvényesen: meg kell keresem a legjobb lehetőséget arra, hogy további pontokat szerezzek a felvételihez. Akkor még nem néztem utána semminek, csak amikor nővérem, Anna később rákérdezett, kezdett körvonalazódni bennem a megoldás: „Miért nem jelentkezel valamilyen felsőfokú szakképzésre?"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.