Már egy ideje motoszkál bennem, hogy hagyom a fenébe a vendéglátást - a nyüzsit, a robotot, a kihasználást. Pályaelhagyó leszek, aki 28 évesen jön rá, mire is vágyik igazán. Nem akarok álszerénynek tűnni, de a felsőoktatásban nekem biztos, hogy jelenleg nem terem babér: macera, pontok, pénzek akadályoznak ebben és nem mellesleg a három-négy éves képzést is soknak érzem.

Mindenttudó, szemet felnyitó könyvek kerültek nemrég a kezembe, tele a szokásos blablával, miszerint találd meg az igazi utad, az igazi foglalkozásodat, amiben ki tudsz teljesedni és akkor boldog leszel. Haha. Mindig röhögtem az illúziókban fetrengő barátnőimen, akik ehhez hasonló jelszavakat harsogva bódultak egyik hülyeségből a másikba: Ingrid például biztosan érezte, hogy ő benne született újjá Marylin Moonre, és csak a harmadik - fizetős - színjátszó iskolai bénázás után kezdte el átgondolni, hogy talán mégsem. Szóval ez a váltsd valóra az álmaidat duma, csak addig menő, ameddig ezeknek az álmoknak megvan a realitása, vagy legalábbis köszönőviszonyban vannak a valósággal, azaz a képességeiddel és a lehetőségeiddel.

Nálam emellett mindig az anyagi biztonság volt az első, ezért is választottam a vendéglátást, mert abban a pénz mindig biztos, és mindig akad munka is. Lelkes voltam (a vagyok már feleennyire sem igaz), tudtam, mit jelent  hajtani a melóban és a vendégek kegyeiért vívott harcot is rendre megnyertem. Volt olyan éjszaka, hogy csak borravalóból majdnem 30 ezret vittem haza. Dőlt a lé :-) Felújítottam lassan a kis öröklakást, amit még Nagyitól örököltem, fizettem rendesen a rezsit és még arra is futotta, hogy menő márkás ruhákban illegjek és rendszeresen részese legyek a szépségipari (fodrász, kozmetikus, pedikűr-manikűr, fitnesz) szolgáltatásoknak.

Most mégis ÜRES vagyok és unott arccal teszem a dolgom. Mállik le rólam a vakolat, nincs kedvem bratyiból mosolyogni kedvesen, nem hatnak meg a seggrepacsis poénok, a felpüffedt fejű vendégek pedig kifejezetten idegesítenek. Nem akarok álarcban megöregedni, hogy azt írják a síromra: élt 99 évet, hajtott mint az állat, eleget keresett.

„Azon gondolkoztam, hogy talán óvónő leszek. Nem érdekel, mennyit keresek, és hogy éppen hogy csak megélek belőle, mert szeretem a gyerekeket, szeretnék velük foglalkozni, tanítgatni őket, mesélni nekik az életről... :) Biztosan jó lenne köztük lenni minden nap, ők még őszinték, ártatlanok, játszanak és nevetnek... Ez kell nekem. :) Hogy köztük újra én is ilyen tudjak lenni. Szeretek énekelni, táncolni, és ezek ott mind meglennének. Nem tudom, hogy mennyire lenne minden így, mert olyan verzió is lehet, hogy állandóan idegeskedem miattuk, nem fogadnak szót, rosszak, meg a felelősség meg minden. De rajtam is múlik, és ha valaki ért a gyerekekhez, szerintem ez egy nagyon szép állás." - írja Emese, és nekem az jut eszembe a monológjáról, hogy IGEN, hogy mennyire igaza van, és én is pontosan ezt érzem. 

Ráadásul, ez az egész kisgyermekekkel foglalkozó világ egyre csak tágul, minél többet olvasok utána. Számos speciális óvoda van, ilyen például a Waldorf vagy a Montessori és sok olyan is, amely magánintézményként valósít meg eltérő nevelést az államiakhoz képest. Utóbbiakkal sincs semmi gond, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy ebben a szakmában sokkal több lehetőség rejlik, mint azt elsőre gondolnánk. (És akkor még nem is hoztam szóba a babyszitterkedést/gyerekfelvigyázást, ami kiegészítő keresetnek sem utolsó, de ha külföldi tapasztalatszerzésben gondolkodom, akkor is előnyös belépő a családokhoz egy szakirányú végzettség).

Az egész kisgyermekgondozói szakma tele van izgalmakkal, naponta felmerülő kérdésekkel és megoldandó feladatokkal. Erre reflektál az alábbi blog írója, akit azért is jelenítek meg itt, mert szerintem remekül bemutatja, hogy ez a szakma sem fenékig tejfel :-)

„Gyereket erőszakkal - megfenyegette, hogy elveszik a hőn szeretett alvós macit - rávette ovónéni az alvásra, így sírva, de elaludt. Délután ezt az ovónő el is mesélte, valamint rákezdett, hogy a gyerek anyahiányos, jobb lenne ha hazahordanám (ha már a nem alvás nem jó ürügy, hoz másikat), én mondtam, hogy kivárnék, elég egy nagy változás az életében, meg inkább gyerektársasághiányos. Aztán hazajöttünk és az anyahiányos gyerekem egyedül elvonult a szobájába játszani, majd mikor a játszóra kimentünk rám se bagózott, játszott a szomszéd gyerekekkel. [...] Aztán ma reggel a fiam úgy kelt, hogy nem akar oviba menni, mert fél, hogy elveszik a maciját, na ekkor berágtam és én vittem az oviba és beszéltem a másik, kedvesebb ovónővel, aki nem érti az egészet, hát tavaly is volt hogy nem aludt a gyerek és nem volt gond, meg másik anyukát se szekálják, hogy vigye haza a gyereket ha már otthon van, úgyhogy beszél a másik nővel."

„Mindhárom nap otthagytam a csajt az oviban, először másfél óra után, majd fél óra után, végül pedig csak bevittem, de harmadnap már rám se nézett, ment világgá. Mit gondoltok, mikor sírt? Mikor haza kellett menni. Hát az eszem megáll. Már-már személyes sértésnek érzem, hogy a kölyök nem akar otthon lenni, persze az ovi sokkal izgibb a sok új játék és gyerek miatt. A kölyök csak úgy lepattant, és nekem el kell engednem, had röpüljön a maga kis határozott, magabiztos módján, amerre akar." - írja máshol Zsembibaba, csak hogy egy újabb színfoltot villantsak fel leendő szakmám várható mindennapi élményeiből :-)

(Nahhh.... Csak sikerült belelkesülnöm ebbe a szakmaváltásba, hála a szabadnap örömeinek... Mielőtt még meggondolom magam, gyorsan valami esti tagozatot kell, hogy találjak, ami mellett mehet a meló, amíg ki nem képeznek :-D Reszkessetek gyerkőcök!!!!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.