Véget értek az írásbeli érettségi vizsgák, három hét múlva kezdődnek a szóbelik. Felengedsz, mérlegelsz, búcsúzol? Vigadsz, küszködsz vagy könnyezel?
Egy biztos: buli nélkül még egy érettségi év sem múlt el. A merészebbek már érettségi előtt belekóstoltak, mások a bankettre tartogatták a javát.
„Másnap reggel nem volt túl sok kedvem felkelni, főleg, hogy hajnali 1-kor még ébren voltam, de reggel 8-kor muszáj volt felkelnem, mivel irány érettségizni.. [...] Persze, hogy most kellett belázasodnom és úgy kinéznem, mint egy zombinak, mert hófehér voltam. Gondoltam majd a Dobóba való felsétálás közben jobb színbe kerülök. Nem így lett. Mire odaértem, hogy vizsgázni kell, még mindig nem voltam olyan jó állapotban, de megmostam az arcom, tükörbe néztem, lazítottam és vártam a soromra.
Nem kellett sokat várnom, mert mikor felértem, már a tanár keresett, hogy készüljek fel, mert én vagyok a soron következő. Összeszedtem a gondolataimat, végiggondoltam az előző esti történéseket, közben összefutottam néhány tanárral, az igazgatóval, mindenki csak mosolygott. Aztán kijött az egyik tanár, és beinvitált a vizsgaterembe. Lazán kihúztam a Daily Routine tételt, de először annyit sem tudtam angolul mondani, hogy "18-as tétel". Leblokkoltam, de aztán vettem egy mély levegőt és minden lazán ment. Akkor volt vicces a dolog, mikor a hétvégi programokról kellett beszélnem és arról, hogy szoktam partizni. Megemlítésre került az elmúlt esti buli is, majd mikor kijöttem a vizsgateremből és a vizsgáztató tanár is kijött, odajött hozzám és betolta: MAGA EGY HŐS!! Persze mindenki vigyorgott, még én is. A tanároknak tetszett az előadásom, azonban nem kaptam meg azt a pontmennyiséget, ami ahhoz kellett volna, hogy megtartsam az ötös szintet. Végül 76%-osra sikerült az érettségim."
„Most azonban még egy szép mesét sem kellett kitalálni, amit beadhattam volna szüleimnek, hogy már megint mit ünneplünk, hisz tudták, hogy leérettségiztem, és ezt kellőképp meg is szeretném ünnepelni. Így aztán el is indultam a bankettre. Ez a rendezvény szerény véleményem szerint egy remek dolog. Hisz az eddigi tanáraiddal végre kicsit kötetlenebbül beszélgethetsz, italozgathatsz, esetleg meginvitálhatod őket kocsmázni. És a legszebb az egészben, hogy visszakaptuk az osztálypénzből megmaradó részt (tudom Apa, nem mondtam, de igazából még aznap este elittuk), így ha valaki ezt végignézte laikus szemlélőként, az csak annyit látott, hogy mielőtt a leérettségizett diákok elhagyták volna a bankett helyszínét, odamentek az osztályfőnökhöz, aki pénzt adott nekik az éjszaka hátralévő részére. [...]
Az este folyamán sokan elérték az alkohol fogyasztás jellegzetes szintjeit: mindenen röhögés, filozofálás, a világ gondjainak megoldása, székről akrobata mutatvány bemutatása, mellkason sörös korsó véletlen eltörése, totális bepunnyadás. Pirkadatkor arra eszméltünk, hogy páran egy füves részen fekszünk/ülünk és a szituáció egy skins évadzáró képéhez hasonlított leginkább.
Másnap viszont minden kezdődött előről, csak kisebb energiával. Sörben természetesen nem volt hiány. Köztudott azonban, hogy a túlzott mennyiségű sör fogyasztása katalizátorként hat a rosszullétre. Tehát volt aki előbb, volt aki később döntött úgy, hogy vízszintes helyzetben folytatja a bulit. [...]
Ám ekkor még mindig nem volt vége az érettségi ünneplésnek. Hármadnapon aztán még egyszer mindenki feltámadott, összegyűjtötte utolsó energiáit, mivel szüleim távolléte egyenlő egy házibulival. Hát ez a résztvevők fizikális állapotából, és májunk kapacitásainak végességéből adódóan nem buli, csak egy lájtos levezetés lett. Ezzel nem is lett volna baj, csak bátyám illetve barátai még erejük tejében voltak, emiatt pedig akárhogyis próbáltunk aludni, olyan mondatok szűrődtek fel a szobámba, hogy „itt egy farostlemez, frizbizzünk ezzel!” vagy „na akkor most megpróbálok kiállni a kocsival”. Mondanom sem kell, nem aludtam nyugodtan.. Alles zusammen, elég szép kis három nap volt, de többet nem iszom!
Felgyorsulnak az események, ezernyi szempár (nyomás) szegeződik (nehezedik) ránk, villognak a vakuk, cuppannak a csókok. Erre tapintott rá az alábbi poszt írója.
„Tegnap volt a szalagavatónk. Hónapok óta készültünk rá, estékbe nyúlóan gyakoroltuk a koreográfiákat, hosszú perceken keresztül egyeztettünk a ruhaszalonokkal, és izgatottan számolgattuk a meghívókat. Aztán felgördült a függöny, és minden olyan gyorsan elszaladt. Szalagtűzés, egyik ruhából a másikba, osztályvideó, nevetések, gyors pörgések, pöttyös ruha, nagy bakik, hatalmas tapsvihar és ováció, több tonna hajlakk, cipő keresés, fűző igazítás... és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott állunk fehér ruhában-frakkban, szól a gyönyörű zene, és minden oldalról csak bennünket figyelnek hatalmas mosolyokkal. Igazán csak most, utólag fogtam fel, hogy már vége is... hogy ez volt a szalagavatónk. Olyan gyorsan elillant, mintha itt sem lett volna. [....]
Szalagavató, ballagás, érettségi, bankett... nekünk, akik benne szereplünk ezek vagy teljesítendő feladatok, vagy nagyon jó emlékek és buli alkalmak. Szervezzük, készülük rá, és jobb esetben jól érezzük magunkat közben. De sokszor nem vesszük észre, hogy mi folyik közben körülöttünk. Mikor táncoltunk, le sem esett, ami valójában történt. Hogy az egész nap - minden nyűgével és szépségével együtt - csak és kizárólag értünk volt. Csak utólag érzékelem a büszke pillantásokat, egy-egy tanár könnyes szemét, a szeretetteljes mosolyokat, a hangos sikításokat, a vastapsot, a tánctanárok büszke és meghatott tekintetét... és csak most ébredtem rá, hogy bár valóban rólunk szólt az a nap, a taps és tisztelet nem nekünk járna. Hanem azoknak, akik elkísértek bennünket idáig.
Az érettségi a döntések éve. Erről elmélkedik a következő bejegyzés szerzője, miközben rámutat egy sokakat érintő problémára: én döntsek vagy döntsenek helyettem?
„Ebben a tanévben sok minden vár rám. Előre félek, mi lesz. Szalagavató, érettségi, ballagás. Itt van minden a nyakamon, csak rajtam áll, hogy hova jutok, tudom jól, de olyan nehéz helyesen cselekedni. Mindig mindent úgy csinálni, hogy az mindenkinek megfeleljen. A nyár alatt sokat töprengtem rajta, hogy mihez kellene kezdeni. Tanuljak mint az állat? Eddig sem volt ezzel probléma, de valahogy mintha kifogyott volna az erőm, azt hinné az ember, hogy a nyári vakáció feltölt, hát tévedés! Hatalmas tévedés. Nem a bulik miatt vagy az át nem aludt éjszakák miatt fáradtam ki. Nem. Lelkileg teljesen a padlón érzem magam. Lehet hogy ez a felnőtté válás jele? Hogy csak a gondok sorakoznak az ajtóm előtt? Akkor nem szeretnék felnőtt lenni, azt hiszem. Bár jönne hirtelen egy sugallat, hogy mit tegyek. Menjek orvosira? Mindenki azt szeretné... kivéve engem. Vagy válasszak egy olyan szakot, ami érdekel, de nem biztos, hogy sokra megyek vele? Ha ép ésszel gondolkodok, akkor igen, tanulok, amennyit csak lehet, hogy felvegyenek az orosira, és ott mi lesz? Hát ez nehéz, nagyon nehéz."
Az elmúlt években egyre kevesebben felvételiznek magyarországi egyetemekre és főiskolákra: 2011-ben 141 ezren, tavaly 110 ezren, idén pedig csak 95 ezren adták be jelentkezési lapjukat.
Az érettségizők száma is csökkent, de nem ennyire. 2011-ben 142 600-an, 2012-ben 137 600-an, az idén pedig 133 162-en vizsgáznak legalább egy tantárgyból.
Persze olyan is van, aki konkrétabb elképzelésekkel bír a jövőt illetően:
„Annyit már eldöntöttem, hogy az érettségi után el fogok végezni OKJ-s képzésen egy rendszer informatikus szakot, de szerintem ez még kevés lenne hosszútávra, legalábbis pénzben, de egyébként nem lenne rossz munka, mert a végzettségemhez kötődik. Ebben szerencsére támogatnak a szüleim is. Édesapámat a cége kiküldte dolgozni egy telekommunikációval foglalkozó vállalathoz és a munkahelynek egy magasabb rangú emberével beszélgetett, akinek az ismerőse a Bosch-nál dolgozik, Ő is magasabb ranglétrán van már. Beadtuk az önéletrajzomat, ami persze még rövid lett, a vállalattól várjuk a vissza jelzést a döntésükről, így most türelmesnek kell lennem. De a mai napon elmentünk egy rendezvényre, amit a Bosch szervezett és ott beszélgettünk egy emberrel, mondta, hogy ott inkább az elektronikai ismeret számít, de elvileg el tudnak küldeni a megfelelő tanfolyamra. [...] Gondolkodom a programozás területén is, amivel már jobb pénzt lehet keresni, főleg külföldön, de tervbe jött a CNC szakma is. Tervek és szakmai kínálat van bőven, már csak azt kellene eldönteni, hogy milyen szakmát szeretnék. Nyilván, idővel meg fog oldódni ez a kérdés is. Még van egy évem az érettségi vizsgáig, azután egy év az OKJ-s képzés."
Sokan külföldön próbálnak szerencsét érettségi után. A Határátkelő blogján számos történet körvonalazódik.
„Húszéves voltam, amikor 2006-ban úgy döntöttek a szüleim, hogy kiköltözünk Németországba. Nyár vége volt, érettségi után egy évvel, egy OKJ-t csináltam Pesten és újra felvételizni akartam fősulira. [...] Miután kiköltöztünk, édesapámat becsapták a munkahelyén és nem tudtuk, mi legyen. Vállalkozásba kezdtek és gipszkartonoztunk egy jó évig. Én közben bekerültem tanulónak (Ausbildung) egy hatalmas kereskedelmi céghez, azóta is ott vagyok [...]
Minden negyedév végén értékelték az embert, mielőtt új részlegre (raktár, beszerzés, marketing, könyvelés, stb.) került. A legelsőnél a raktárban voltam, csak orosz (jó fej) kollégákkal. [...] Az egyik kiképzőm, amikor másik részlegre váltott, mondta is, hogy szerinte ilyen a jó tanuló egy cégnél, aki megmutatja, hogy akarja csinálni, részt vesz, aktív. Örültem. Meglettek a vizsgák, a cég át is vett.
Jött a munka világa, ami végül is nem annyira ismeretlen azok számára, akik a tanulóéveket végigcsinálják. Otthon, Magyarországon is jó lenne ilyen szerintem. A cégekhez már 15 éves kortól is jelentkezhet a továbbtanulni vágyó fiatal. A cég felveszi a kívánt szakmába. A tanuló két napot iskolában van, ahol megtanulja az elméletet, a másik három napot pedig a cégnél, ahol a gyakorlatot szerzi. Ebből a vállalat is profitál, mert ha ő veszi át, nem kell idegent keresnie, aki nem ismeri a céget és be kell tanítani."
És igen. Az érettségi évének is vége lesz egyszer.
„Soha többet nem lesz osztályom, nem lesz osztályfőnököm, nem lesz vándorlás az alaksorból a másodikra egy szünet alatt, nem lesz élet-halál harc a folyosón, hogy eljussak a szekrényemig, nem röhögök hangosan, amikor a sportsátor összeomlik a hó súlya alatt, nem reménykedek, hogy hiányzik a tanár, nem kunyerálok számológépet boldog-boldogtalantól, nem tanulok a földtörténeti korszakokról és a második világháborúról, nem kések el a reggeli áhítatról, nem hallgatom, ahogy az osztálytársaim kétségbeesetten suttogják a nevem irodalom dolgozat alatt, nem látom a napfelkeltét és a naplementét ugyanannak a teremnek az ablakából, nem szidom a jégveremnek is beillő tesi öltözőt, nem háborgok a büfé árain, nem másolok házit a szünetben, nem rajzolok spanyol órán szürreális arcképeket az osztálytársammal, nem undorodom a padban fekvő szendvicstől, ami már visszakacsint, nem hallom többet, ahogy az osztályfőnökünk „cicukáknak” szólít minket, nem megyek több osztálykirándulásra, nem veszem át a bizonyítványomat, nem drukkolok a véghajrában jobb jegyért felelő osztálytársaimnak, nem írom az aranyköpéseket, nem megyek többet tankönyvekért, nem sutyorgok az évnyitón a nyári élményekről, nem töltök ki több adatlapot, nem hozok több igazolást, nem megyek több megemlékezésre… Nem vagyok többé gimnazista. Elballagtam."
