Tegnap találkoztam egy régi barátommal, akivel még évekkel ezelőtt veszítettük szem elől egymást. Gábort mindig is ambiciózusnak ismertem, már annak idején is arról ábrándozott, hogy saját céget alapít és csak magának dolgozik majd. Ettől egyelőre még messze van, de az út, amit idáig bejárt, mindenképpen megér egy történetet. 

Az érettségi évében (amit ő négy évvel ezelőtt tett le) Gábor azon volt, hogy megtalálja a legjobb továbbtanulási lehetőséget, ami majd a karrier felé viszi. Az már addigra kiderült, hogy a klasszikus érettségi tantárgyak nem a legnagyobb erősségei, ezért abban a legkevésbé reménykedhetett, hogy sikerül bekerülnie egy kiváló egyetemre, azt viszont pontosan tudta, hogy nagyon jól tud rajzolni és a színekhez-formákhoz-tervezéshez is jó érzéke van. „Mérlegeltem a lehetőségeket, és amennyire tőlem tellett, igyekeztem reálisan nézni a helyzetem. Ha valakinek nincs meg hozzá a családi háttere elég nehéz fizetős felsőoktatásban gondolkodnia, én pedig pontosan tudtam, hogy a pontversenyben szinte kizárt, hogy az első helyen végezzek."  Ettől függetlenül beadta a jelentkezését a MOME-ra, ahol már akkoriban is kevés volt az állami hely és a költségtérítéses képzésbe való bekerülés is kifejezetten nehéz volt.

Otthon készült a felvételire, mert arra nem volt keret, hogy felvételi előkészítőre járjon, egy-egy rajzóra két-három ezer forintba került volna. A felvételin aztán kiderült, hogy ez igencsak kevés, nagyon is kellettek volna azok a rajzórák, még akkor is, ha valakibe szorult némi tehetség a rajzot illetően.

„Totálisan összetörtem a felvételi után,

már az első körön sem jutottam túl, ráadásul teljesen elszállt az összes önbizalmam. Akkor napokig úgy voltam vele, hogy ki sem lépek inkább az ajtón, inkább belesüppedtem a magam által kreált szégyenbe. Közben persze mindenkit hibáztattam, köztük magamat is, meg a körülményeket, hogy miért nem tehettem meg azt, amit sokan mások, hogy járok rendszeresen rajzórára és rendesen felkészülök."

Később, már az érettségi után Gábor elkezdte kutatni, hogy mégis mihez kezdhetne magával. Először tanfolyamokat talált, de ezek az anyagiak miatt megint nem jöttek szóba, aztán az egyik diákmunka közvetítőnél (mert közben persze azon volt, hogy legalább valami munkát találjon) mondták neki, hogy simán megpróbálhatná a szakképzést, mert az például ingyen van... És akkor indult a következő hajrá. Melyik suli, melyik képzés, mi-merre, hogyan - kábé ugyanazon ment át, mint én tavaly, azzal a különbséggel, hogy ő egy idő után nagyon határozottan tudta, hogy nem programozó, hanem grafikus akar lenni, és hosszú távon ezzel szeretne foglalkozni. 

„Persze, nagyon sokat vártam a sulitól

és az egész képzéstől. Amikor túljutottam azon, hogy nem vettek fel, teljesen az volt bennem, hogy de igen, nekem ez kell. Grafikus akarok lenni." Aztán jöttek a nehézségek. Rájött, hogy vajmi kevésre fog jutni, ha nem veszi komolyan az iskolát (mint ahogy ezt páran tették mellette) és nem csinál folyamatosan plusz feladatokat csak úgy, a maga szórakoztatására. „Voltak, akik úgy hullottak ki a szakmából, hogy bele sem kerültek. Félelmetes volt látni, hogy csak bejöttek az iskolába, meg levizsgáztak, de igazándiból semmi motiváció nem volt bennük az egész iránt. Voltak persze ellenpéldák is. Ők meg hajtottak, mint az állat, ami nagyon is hatékony volt, és nemcsak rám, de a tanárainkra is hatást gyakoroltak. Később az egyik tanárom mesélte, hogy mennyire más bejönni egy olyan terembe tanítani, ahol rád sem hederítenek és egy olyanba, ahol állandóan kérdésekkel bombáznak és arra sarkallnak, hogy vidd a csapatot előre." Gábornak szerencséje volt abban a tekintetben is, hogy olyan emberekkel került egy osztályba, akiknek a többsége komolyan vette, amit tanult. A másik, amit említett, hogy nem jártak iszonyatosan sokan egy osztályba, ezért mindenkire jutott idő.

„Megkaptam én is, meg a többiek is párszor innen-onnan, hogy mire is akarunk mi jutni ezzel a képzéssel, de egy idő után ez már lepergett rólunk. Szerintem leginkább onnantól kezdve, hogy páran tényleg megéreztük, milyen sokat fejlődtünk és már képesek vagyunk egy rakat dolog megtervezésére. Én eleinte azzal szórakoztam és abból tanultam a legtöbbet, hogy ismerősi és családi körben vállaltam el a legkülönfélébb grafikai munkákat. Volt, hogy keresztelői meghívót terveztem, vagy cd-borítót egy havernak, megint máskor szórólapot raktam össze, de az is előfordult, hogy fotómontázst csináltam egy családtagnak." Mindezt persze teljesen ingyen.

A nagybetűs életbe kilépés csak ezután következett, de meg is kellett érte dolgoznia.

Szerinte sok minden kell ehhez a szakmához, természetesen leginkább tudás, de ugyanúgy fontos a kommunikációs készség és a fellépés. Gábornak abból a szempontból könnyebb volt az indulás, hogy végül egy ismerős ismerősén keresztül sikerült elhelyezkednie mint gyakornok, azzal a feltétellel, hogy eleinte nem kap pénzt, viszont tanítják-segítik. Ha pedig látják, hogy a munkája tényleg munka, akkor megállapodnak a bérezésben is. (Gábor szerint az is járható út, hogy egy grafikusi önéletrajzzal - ami azt jelenti, hogy már maga az önéletrajz is egy tervezői munka - a lehető legtöbb helyre bejelentkezel, mint munkaerő/gyakornok.) Az egész sokkal nehezebb volt, mint az iskolai napok, és nagy volt az elvárás-nyomás is. „Ha nem teperek a suli alatt annyira, akkor jó sokáig maradtam volna csak gyakornok, így viszont alig egy hónapon belül már pénzt is kaptam a munkámért."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.